Hat

Kim és Viola ott álltak az erdő szélén, és egy csapat fiúval beszélgettek. Szintén edző ruhákban voltak. Nagy valószínűséggel a B-s fiúk voltak.
Egy héten egyszer van KFS óránk, az is a B-sekkel összevonva. Múlthéten egy B-s fiút sem láttam, mer mind ellógták az órát... És, úgy tűnik ők se láttak még engem, mivel néhány úgy bámult, hogy majd kiesett a szemük! Sőőőt! Az egyiknek ki is esett! Valószínűleg zombi a srác.
Lehajoltam, és felvettem a lábam elé gurult szem golyót.
Barna.
 - Ezt elejtetted! - nyomtam a zombi kezébe, aki egy nyamvadt szót nem bírt kinyögni a megdöbbenéstől.
Kínos csönd telepedett a körül-belül 10 fős társaságra.
 - Ki vagy te? - a hang irányába fordultam. A hideg hétszer is kirázott a fiú láttán, ami azért teljesítmény, ha egy wendigóról van szó! Fekete, kissé lenőtt haj, jég kék szemek. Bőra halvány volt, sápadt rózsaszín beütésű.
Mi a franc vagy te?
 - Én kérdeztem előbb! - hideg szemei továbbra is rám szegeződtek. Pont olyan szeme volt, mint a család tagjaimnak. Ha nem lenne ez az albínóság, akkor nekem is ilyen szemem lenne...
Teljesen lefagytam.  srác arcáról semmit nem lehetett elolvasni. Csak nézett engem. A levegőben ott lebegett a kérdése.
Ki vagy te?
Amint meghallottam a telepatikus hangját, éreztem, hogy a pulzusom lelassul. Nem olyan volt mint az én telepatikus hangom, vagy mint a családomé. igaz, mindenkinek más. Anyáé lágy, apáé tiszteletet parancsoló, Joshé erővel teli, az enyém jeges. De egy mindegyik telepátiában ugyan az: suttogás.
De ez nem az volt. Erőteljes, parancsoló volt. Szinte olyan, mintha válasz nélkül, magával a betűkkel próbálná meg erőszakkal kivágni az agyamból az információt.
Fáj!
És ekkor megtörtént.
Mindent fekete-fehérben láttam. Minden lelassult körülöttem. Minden meg változott, kivéve az a kék, jeges tekintet. Az volt az egyetlen, fájdalmas szín folt, ami elkísért a sötétségben.

Egy tengerparton sétáltam. Csönd volt, de már olyannyira, hogy nem csak a szívem dobogását, és a vérem folyását hallottam, ha nem mindent. Azt is, hogy húzódik a bőröm a mozgásnál, és hogy feszülnek meg az izmaim. Mezítláb voltam.
"Fáj?" - kérdezte egy hang.
Körül néztem, de sehol nem volt senki.
 - Mi fáj? - kérdeztem vissza
"Nem tudom."
 - Akkor miért kérded?
"Mert tudni akarom"
 - De hisz nem fáj semmim!
"Majd fog"
- Abban biztos vagyok.
"Fáj?"
 - Most? Nem.
"Majd mondd el, ha fáj"
 - Miért érdekel az téged?
"Mert tudni akarom, amikor fáj"
 - És ez miért fontos neked?
"Mert tudni akarom"
 - De miért akarod tudni?
"Mert kék"
 - Mi kék?
"Te"

Egy fehér szobában ébredtem fel. Mindenem sajgott. Óvatosan pislogva körül néztem.
Egyedül vagyok.
Csövek lógtak ki belőlem, de nem éreztem őket. Csak az elmémbe nyílaló, apró, tűszerű fájdalom. És az a kék szempár...
 - Ébren vagy? - hallottam egy óvatos hangot. Rásandítottam a szemem sarkából.
 - Mi történt? - kérdeztem. Megpróbáltam felülni, de elképesztően fájt.
 - Egyik pillanatban még ott álltál, és elég mérgesen néztél Arminra, aztán hirtelen hanyatt vágtad magad. Nyitva volt a szemed, és dermedten bámultál fel az égre, és azt suttogtad, telepatikusan is, meg rendesen is hogy "Fáj!" meg hogy "Kék". Amikor Kentinnel felhoztunk, teljesen olyan voltál, mintha magadnál lettél volna. A doktor úr megkérdezte, hogy mi baj, te mondtad hogy fáj. Mikor arra is rákérdezett, azt mondtad, hogy kék. Aztán felálltál, körül néztél, mintha most ébredtél volna fel valami álomból, és megint hanyatt vágódtál, de most a szemed is becsuktad. Nagyon aggódtunk érted! Senki sem tudta, hogy mi bajod lett!
 - Én se tudom... de mondd csak. mennyi ideig "aludtam"?
 - Nem sokáig. csak kb. 10 órát.

Egy- Két óra múlva kiengedtek az orvosi szárnyból. De a lelkemre kötötték, hogy majd csak holnap fogok kijönni a szobámból legközelebb.
 - De miért hajtogattad, hogy "Fáj", meg "Kék"? - kérdezte Rosa.
Az ágyán feküdt, feje lelógott is úgy nézett rám. Én törökülésben ültem, hátamat a falnak támasztva.
 - Nem tudom. Arra emlékszem, hogy egyszer telepatikusan mondtam, hogy "Fáj". Mer akkor tényleg fájt. Mintha valami kiakart volna vágni valamit az agyamból. Aztán minden lelassult, és fekete fehér lett. Aztán láttam kettő kék foltot. Mintha szemek lettek volna, vagy nem is tudom. Aztán már a kórházban ébredtem. Semmi másra nem emlékszem.
Nem akartam neki elmondani a tengerpartot, majd csak később. De hatalmas lelki furdalásom volt, amiért titkolózok.
 - Tényleg? Ez furcsa... - sóhajtott Rosaly
Hazudtam.